Eljutottak a világ végére

– Hórvölgyi László, plébános mesélt nekem évekkel ezelőtt az El Camino de Santiagó, azaz a Santiagóba vezető útról – meséli Attila. – Akkor elhatároztuk, hogy egyszer megkeressük a középkorban kedvelt zarándokhelyet, ahol Szent Jakab ( zarándokok és Spanyolország védőszentje) sírja található. Az út teljes, 820 kilométeres szakasza Franciaországból indul. Mi Spanyolországban kezdtük a gyaloglást június 10-én és több, mint hétszáz kilométert tettünk meg a célig, ahová július 8-án érkeztünk meg. A hosszú útra nem vittek magukkal mást csak egy-egy hátizsákot, néhány váltás ruhával és egy kis elemózsiával. A napi 25-30 kilométer gyaloglást követően az éjszakákat zarándokszálláshelyeken töltötték. – Voltak-e nehézségeik az út során? – Azon kívül, hogy háromszor eláztunk, szerencsére nem történt velünk semmi rendkívüli. Ekkor sem fogtuk fel tragikusan a dolgot, ilyenkor megtanulja az ember az alázatosságot, hogy fogadja el a sorstól mindazt, amit kap. Nagyon fontos, hogy lassan kell menni és akkor nem erőltetjük meg a lábunkat, sokan sietnek és nem bírják az ottani terepviszonyokat, és ezért idő előtt fel kell adniuk. – Miért vállalkoztak a nagy útra? – Hajtott a kíváncsiság és a megismerés varázsa. Hosszabb időre kiszakadtunk a rohanó hétköznapokból. Gyaloglás közben nem kellett sietni, nem gondoltunk az időre, leegyszerűsödött minden. Alkalmunk volt átgondolni eddigi életünket és a változtatás lehetőségeit. Mivel végig természetben mentünk, így testközelből éreztük a természet erejét, ami energiával töltött fel. Ugyanakkor egészen más érzetet adott, hogy gyalogosan, saját erőnkből tettük meg az utat és nem autóval. Így jóval több értéke van a zarándokútnak. Amikor célt értünk, kicsit fáradtak voltunk, de mindez eltörpült a felemelő érzés és elégedettség mellett. Fizikailag és szellemileg is egészségesebben tértünk vissza. – Lelkileg mit jelentett az út? – Az út nemcsak erőpróba volt, hanem megerősített minket a hitünkben. Természetesen az ember fél egy kicsit, vajon tudja-e teljesíteni a vállalt feladatot. Itthon imádkoztak értünk, ezt végig éreztük, az isteni gondviselés velünk volt. A jászsági zarándokok miután megérkeztek Santiagóba ellátogattak a közeli Finisterrébe, amelyet a köznyelv világ végének nevez, itt megnézhették a híres naplementét. A hely sajátossága, hogy a Nap az „Atlanti-óceánban tér nyugovóra”. – Menni ideig maradtak Santiagoban? – Santiagóban egy hetet töltöttünk. A megérkezés után minden nap, délben zarándokmisével köszöntötték az érkezőket és felolvasták azokat az országokat, így hazánkat is, ahonnan zarándokok jöttek. Az út végén egy latin nyelvű iratot, compostellát kaptunk, ami izgazolja, hogy teljesítettük a küldetésünket. Mindketten megújult energiával tértünk vissza a dolgos hétköznapokba, de nem lehetetlen, hogy máskor is útnak indulunk.